– Gréta az elmúlt időszakban talált rá kuratóriumi elnökünk személyes történetére, amely által megkereste őt, személyesen is találkoztak. A találkozáskor hamar kiderült, hogy sok közös van életútjukban, így Gréta számára nem is volt kérdés, hogy szeretne hozzájárulás lenni az Alapítvány számára. Történetével és önkéntességi munkájával szeretné támogatni a GBS/CIDP sorstársait.
Az alábbi posztban Gréta igaz történetét olvashatjátok
„2014-ben, akkor 33 éves koromban diagnosztizálták a GBS-t. Előzményként a hasmenést állapították meg. Anno: a bal lábam zsibbadásával kezdődött, az első időszakban gyengébben, majd egyre erősebb volt a zsibbadás, amikor már a jobb lábam is csatlakozott. A két lábam zsibbadásával már felkerestem a háziorvost, aki a hosszan tartó hasmenésem miatti szervezet-fáradtságra gyanakodott, és pihenést javasolt. A következő reggelre már a karjaim is zsibbadtak, estére már a fogkefét sem tudtam az arcomhoz emelni. A következő reggelre már az ágyból kikeléskor elestem, akkora már nem működtek a lábaim. Szombati nap volt, így az ügyeletre segített be édesanyám, ahol az ügyeletes doktornő az életemet megmentve azonnal
Szombathelyre irányított, gyanította a GBS-t, azonban a vizsgálatok nélkül természetesen semmi biztosat nem mondhatott. Szombathelyen a sürgősségi osztályon azonnal fogadtak, addigra már kerekesszékbe kényszerültem. A vizsgálatok (neurológiai célfeladatok, vérvétel, agyvíz levétel, majd később az EMG, ENG) nagyon hamar bebizonyította a GBS-t, így egyszerre az intenzív osztályra vittek, ahol különböző kanülöket kaptam a nyakamba, hogy hétfőn elkezdődhessen a vérellátóban a plazmaferezis. 5 alkalommal volt szükség a plazmaferezisre két naponta, hol jobban, hol gyengébben viseltem, de a lényeg, hogy a bénulási folyamat megállt.
4 hetet töltöttem Szombathelyen a neurológián, ahol a betegség minden fájdalmától, lelki megpróbáltatásaitól eltekintve szinte jól éreztem magam, nagyon humánus, profi ellátásában részesültem, a mai napig jó kapcsolatot tartok fenn az ápolókkal, nővérekkel. A kezeim már itt rendbe jöttek annyira, hogy segítettem az osztály munkáját és egy rögtönzött íróasztalnál már lázlapokat vonalaztam gyakorlásképpen.
Szombathelyről aztán Sárvárra kerültem rehabilitációra, ahol a fő feladat volt megtanulni újra járni! Összesen 9 hónapot töltöttem a rehabilitáción, kezdetben természetesen bennfekvő betegként hetekig, majd itt is bizonyítva a humánusságot, engedélyezték, hogy édesanyám segítségével, de „bejárós” lehettem onnantól, hogy stabilan közlekedtem két mankóval. Addigra már nyitott könyv volt az életem odabent, és tudták, hogy nagyon hiányzom az akkor 7 éves fiamnak, akit egyedül nevelek és hittek benne, hogy gyorsítja a gyógyulásomat is, ha újra a fiammal lehetek.
Hatalmas odafigyeléssel szaktudással, végtelen szeretettel és empátiával társítva elkezdődött a gyógyulásom. Sok torna, kezelés, masszázs várt rám, amiket igyekeztem szót fogadva és én is a legjobb tudásom szerint teljesíteni, meghozta a várt eredményt, és 9 hónap után elhagytam a rehabilitációt, de soha nem végleg. Rendszeresen visszajártam és visszajárok, noha nem kezelésre, hanem, hogy újra velük lehessek, és amíg élek ki tudjam fejezni a hálámat és a szeretetemet. Igazi barátságok kötődtek.
A járásomon jelenleg még látszanak a múlt nyomai, guggolni, futni, lábujjhegyre állni még csak ügyetlenül tudok, de maximálisan teljes életet élek. 8 órában dolgozok, gyermeket nevelek, háztartást vezetek, ám most már megengedem magamnak, hogy nagyon sokat pihenjek!”